Árvízi utósegítség biciklitúrával

2010. augusztus 7-14. Részt vettem egy szervezett kerékpártúrán, melyen megkerültük (hogy őszintébb legyek: megkerülték) az országot, s az idén tavasszal árvízben kárt szenvedett településeken megálltunk egy-két napra önkéntes munkát végezni.

Megtudhatod első kézből, hogy áll jelenleg az árvíz utáni helyreállítás Északkelet-Magyarországon; milyen a sorsa az alkalmazottnak, aki saját hazájában segíteni szeretne; hol is van valójában Akasztó; mi van mostanra a homokzsákokban; mi történik a tévében látható, „az árvízkárosultaknak szánt” segélyszállítmányokkal; és azon is el lehet gondolkodni, valójában ki is használ ki kit egy párt vacsoráján. :-)


Nyár eleje
Így kezdődött...


Már tavasszal arról gondolkoztam, hogy magam is szívesen segítenék a természet által megtépázott emberek rendes életét újraindítani. Kezdődik a szokásos tépelődés. Pénzt küldjek? Az annyira személytelen, sosem tudom, mi lett vele, és egyébként sem tudok annyit, hogy tényleg hatékony legyen. Tárgyakat? Eleve nincsenek felesleges cuccaim, aztán egy csomó szervezést, szállítást igényel, ha meg megveszem csak ezért, akkor tényleg egyszerűbb lett volna pénzzel segíteni. Arról álmodoztam, hogy le kéne biciklizni néhányan, és segíteni, amit tudunk.

Meglepetésemre június közepén azt olvastam, hogy már meg van hirdetve egy ilyen túra. Az Országos Jótékonysági Kerékpártúrát az Iszkaszentgyörgyi Természet- és Környezetvédelmi Egyesület szervezi, már pontos útvonal és önkéntesmunka-helyszínek vannak augusztus 1-17-re, s hogy érdekesebb legyen, a túra Iszkaszentgyörgyről (Fejér megye) indul, és belföldön egy óriási nyugat-dél-kelet-észak irányú kört megtéve ugyanoda is érkezik vissza. (Ha érdekel, mi volt a pontos terv, a honlapjukon leírás és térkép is van.)

Szinte rögtön el is döntöttem, hogy erre elmegyek. Na de ha az ember munkaviszonyban van, 17 napot nem olyan egyszerű valamire rászánni. Számolgattam, mennyi szabim van még, aztán megkérdeztem az igazgatónkat, nem vehetnék-e ki az önkéntes munkával töltött napokra ún. rendkívüli szabadságot. A könyvelőnk utánanézett: rendkívüli szabadságot akkor lehet kiadni, ha a rendes elfogyott, és szigorúan meghatározott célokra (olyasmik, mint esküvő, temetés, véradás). Bravó! Így lesz aztán jó drága az árvízi védekezés és helyreállítás: aki szeretne segíteni, nem mehet. Elég lenne csak egy kormányrendelet, és szerintem rengeteg kapacitást fel lehetett volna szabadítani.

Így egy hetet tudtam erre a programra szánni. Megterveztem, s be is jelentettem Attilának, a túravezetőnek, hogy előző szombaton este csatlakozom hozzájuk (Orosházán), és csak vasárnap délután indulok haza (Egerből).


Augusztus 7.
Indulás


Mikor Attilát a konkrét találkozás ügyében felhívtam a mobilján, csodálkozva hallottam, hogy a tervhez képest előrébb vannak, és a 7-e, szombat éjszakát már Gyulán töltik. A jó megközelíthetőséget szem előtt tartva Békéscsabát választottam csatlakozási pontnak. Azt is csodálkozva hallottam, hogy miután a három indulóból egy, név szerint Marci, már kiesett, pillanatnyilag ketten vannak biciklivel, mások már csak az önkéntes napokra csatlakoznak.

Budapest-Keletiben felszálltam a gyorsvonatra. A kocsik így voltak összeállítva:
a jegyvizsgáló pedig (először még azért is neheztelve, hogy miért nem megyek átszállással személyvonattal, amin van bicikliszállító kocsi) szigorúan betartatta a szabályzatot, és az első kocsi elejében kellett utaznom, szűk, nagyon zajos helyen, kerékpárrögzítés nélkül, másfél órát bámulva a mozdony hátulját, WC- és cigarettaszagban, az összetekert polifoamon ülve. Olyan volt, mintha szándékosan akarnának kiszúrni a biciklis utassal, miközben a többiek felé a látszatot megtartják.

Békéscsabán Attilát és Ádit (aki Keszthelyen csatlakozott) a vasútállomás kocsmájában találtam. Miután megitták a sörüket (én járművezetés előtt nem iszom, egyébként meg nem szeretem ezen italt), elindultunk Gyula felé.


Augusztus 7-9.
Két és fél nap folyamatos tekerés


Rögtön elgondolkozhattam, miféle társaságba keveredtem: Ádiról pl. elmondható volt, hogy osztottpályás 2x2 sávos, 110 km/h-s út leállósávján tekert alkonyatkor lámpa nélkül, alkoholfogyasztás után, kézben tartott mobillal telefonálva. :-)

Gyulát azért választottuk, mert ott lakik Ádám nagymamája. A város központját lélegzetelállítóan szépre alakították át, forgalomcsillapított, sétálós övezet, szökőkutakkal, padokkal, díszítésekkel. Meg is van az eredmény, élet van a városközpontban, apraja-nagyja kint kávézgat, biciklizik az utcán a meleg, száraz nyári éjszakákon.

Este kilenc körül érkeztünk meg Júlia nénihez, aki finom vacsorával várt minket. Beszélgettünk, aztán Ádi és Ati visszamentek a már előre kinézett, internetkapcsolattal rendelkező kocsmába. Én lefeküdtem, mert fáradt voltam. Azzal rémisztgettek, hogy 5-kor és 6-kor ébresztik magukat, hogy 7-re biztosan felkeljenek; de szerencsére Attila mobilja rossz PIN beütése miatt éppen nem működött, így ez elmaradt.

Vasárnap (8.) észak felé indultunk neki az Alföldnek, a Fehér-Körös mellett. Dobozon megálltunk, a boltban a fiúk vettek sört, aztán megnéztük a kastély kertjét. Hosszú lakatlan szakaszt követően Vésztő előtt egy emlékhely idézi fel az alföldi gazdasági vasutat, ott ökörködtünk egy kicsit a dísz-szemaforra felmászva. Vésztőn megálltunk egy fagyizónál, ahol elég finom fagyi van, két útitársam pedig sörözött. A következő faluban (vagy telepen), Mágoron a Körös-Maros Nemzeti Parknak van bemutató tanösvénye, ahova elég könnyű betévedni, mert nem látszik a mindkét irányból behajtani tilos, így a biciklik miatt mi is ki lettünk zavarva. Mivel érthető módon máris fogalmad sincs, merre járunk, beillesztek ide egy nagyítható, mozgatható térképet, ami a teljes útvonalat pontosan tartalmazza, és a nevezetes pontokat is megjelöltem rajta. A domborzati rajzon húzogatva az egeret látod a kilométereket is az útvonalon.


Kerékpáros útvonal 652636 - powered by Bikemap


Egyik, amit ezekben a túrákban nagyon élvezek, hogy mivel emberléptékű sebességgel haladunk, érintjük a településeket egyesével (nem autópálya és nem gyorsvonat), szép lassan megismerem az egész országot. A következő város, Szeghalom pont arról nevezetes, hogy eddig nem tudtam róla, hogy létezik, pedig ez ma már kevés városról mondható el Magyarországon. Most már tudom. Egy vasárnap is nyitva tartó boltnál megebédeltünk, meg Ati és Ádi vettek sört.

Északra továbbindulva névtelen, romos kísértet-tanyák mellett haladtunk el. Láttuk a térképen, hogy Akasztó felé vezet az utunk, gondoltuk, mindenképp megnézzük a Stadler-stadiont, de egyszer csak beértünk a túra legviccesebb nevű településére, Kertészszigetre, és Akasztó nem volt sehol. (Azóta utánanéztem, a „rendes” Akasztó Bács-Kiskun megyében van, Kiskőrös és Dunaföldvár között, jóval nyugatabbra ettől a környéktől.) Bucsán megálltunk, s a fiúk a kocsmában vettek sört.

Hosszú, nyílegyenes útszakaszokon estére érkeztünk Karcagra, ahol majdnem megint vendégül látott minket valaki, de végül nem, ezért a strandfürdő kempingjébe mentünk. Így ki kellett fizetni a strandhasználatot is, amihez már késő és sötét volt, de sebaj, reggel már 5-kor kinyit. Én a 105 kilométertől elpilledve kinyúltam Ádi sátrában, ő pedig Atival elment kocsmát keresni. (Állítólag másfél óra sikertelen próbálkozás után jöttek vissza.)

Hétfő (9.) reggel valami csoda folytán nem ébredtem fel Attila óránkénti riadóira, pedig állítólag szólt. Valahogy egyikünknek sem volt kedve fürödni. Karcagról továbbhaladtunk észak felé (Kunmadarason megállás, büfében rágcsálás, sör). Az Alföld igazán jellegzetes tájain járunk, de ne hortobágyi pusztaságot képzeljetek el. Szántóföldek, kis erdők borítják a síkságot, és sok öntözőcsatorna szabdalja. Sok a hévízforrás, gyógyfürdő. Kiterjedt a kerékpárút-hálózat, amely néha még használható is (a települések között például időnként kifejezetten jól tervezett, hosszú, összefüggő, sőt széles. Időnként.) És eddigre már az is világosan látszott, mennyire sokan használják a kerékpárjukat ezeken a vidéki tájakon. (Nagyvárost nem érintettünk Békéscsaba óta.) Eléggé fehér folt volt nekem ez a környék eddig, inkább csak olvastam róla, szóval kifejezetten örültem, hogy erre jövünk.

Tiszafürednél (sörözés után) inkább biztosra mentünk, s bár észak-északkeletre kellett tartanunk, a térkép által nyugat felé jelölt hídon akartuk a Tiszát átlépni. Bánhattuk, mert a haladási irányunkban Tiszacsege és Ároktő között rendes, sűrű kompjárat lett volna, 12 és fél kilométert kerültünk így. Viszont így Tiszafüred és Poroszló között a Tisza-tó felett keltünk át, amit szintén életemben először láttam, és gyönyörű volt.


A folyó túlsó partján, Borsod-Abaúj-Zemplén megyét elérve a táj azonnal megváltozik, sokkal zöldebb, dúsabb, élőbb az egész természet.

A következő faluban, Borsodivánkán lecsapott ránk egy felhőszakadás jégesővel. Megálltunk és beültünk a kocsmába, ahol a kocsmáros a postásegyenruhájában szolgált ki. Ádi és Ati itták a söröket, én meg fáztam, rágcsáltam a kekszeimet, szívtam a cigifüstöt (másokét), unatkoztam, és a szürkeségben bánatosan néztem az órát, hogy mennyire rengeteg van még hátra a mai adagból, és még mindig esik, még mindig nem tudunk indulni. (Ettől a kocsmárostól tudtuk meg, hogy biciklivel nem lesz jó továbbmennünk a 3-as út felé, hanem keletnek kellene fordulnunk, és visszamenni egészen Ároktőig, ahol az említett komp túlsó állomása van.)

A Tisza mentén visszafelé a következő vicces nevű hely Négyes. Utána kisütött a nap, s gyönyörű szivárványt láttunk, főleg azért, mert olyan volt, mintha az út végén az ív alatt készülnénk átmenni (ott a cél?). Innentől szinte folyamatosan lassabb voltam, mint az útitársaim, már nem is próbáltam tartani a tempót. Tiszadorogmán utolérve ismét a kocsma teraszán találtam őket néhány sörrel. Itt már kezdtem ettől kissé kiakadni, mert még mindig messze voltunk, és itt a kocsma teraszán legyek is voltak. (Magyarázatul, számomra a kocsma a következőket jelenti:
  • félhomály
  • cigarettafüst
  • pénzköltés
  • csupa olyan ital, amit nem igazán kedvelek - tea, minőségi bor, pezsgő vagy normális gyümölcslé még véletlenül sincs, kávét, sört, töményet pedig nem iszom
  • étel nincs
  • alkoholista egyének
  • játékgép
  • bulvárlapok
  • értelmetlen beszélgetések
ez alapján, aki kicsit is ismer, annak nem meglepő, hogy mint hely, engem nem köt le. Ha eddig nem derült volna ki.)




A mezőcsáti vacsorázó bolt volt a következő hely, ameddig a srácok sör nélkül kibírták. Itt szerencsére a bolttal szemben volt fagyi is, mert azt viszont nagyon szeretem.

Az M3-as keresztezése után az út mellett láttam egy gémet vagy hasonló vízimadarat, amely a lemenő nap fényében sétált egy nagy tócsában. Majd Nyékládházán is a kocsmának köszönhetően értem utol az épp sört fogyasztó Atiékat, s innen végre felhívtuk a mai vendéglátónkat. Tök sötétben mentünk tovább a 3-ason (ahol tilos) Miskolcig.

Házigazdánk egy pártnak a megyei elnökasszonya. Ő segített Attilának a meglátogatandó települések polgármesterével is felvenni a kapcsolatot. Végül úgy döntöttem, nem írom le a párt nevét (majd később érthető lesz, miért), és őt magát is nevezzük mondjuk csak Ritának. Nem volt otthon, de a nagyobb gyerekei és azok egy-egy kedvese fogadtak minket. Háromnegyed tízre érkeztünk meg hozzájuk, minden előzetes becslést bőven felülmúló 132 km után.



Augusztus 10-11.
Egy sikeresen védekező falu


Eljött a kedd (10.) reggel, és hajnalban már valami óracsörgésre ébredtem, de még vissza bírtam aludni. Rita fiának felvezetésével párás, magashegyi hangulatú reggelen hagytuk el Miskolcot a szintén tiltott 26-os úton. Ez elkerüli a településeket, így a következő település rögtön a célállomás, a 17 km-re levő, kb. 1000 lakosú Sajóecseg volt. Mivel egy nap előnyben voltunk a tervhez képest, két napot akartunk itt tölteni.


Először (sörivás után) szép csendben körülnéztünk a faluban. Nem sok kárt láttunk, csak itt-ott látszott a vízvonal a házakon, úgy tűnt, itt már be is fejezték a helyreállítást. Mivel a polgármestert nem tudtuk telefonon elérni, személyesen jelentkeztünk a községházán. Egy kicsit várnunk kellett rá, míg a tárgyalást befejezte. Aztán jött, üdvözölt minket, s minden közelében levő segítségét elküldte nekünk vendéglátást szervezni, egyiket az óvodába, hogy főzessen hárommal több ebédet, másikat az apartmanházba, hogy készítsenek nekünk szobát éjszakára, harmadikat a boltba, hogy vacsorát is vegyen nekünk.

Beültetett minket a saját autójába, megmutatta az egész falut. Elmesélte az árvíz idejét is. 1974 óta nem öntött ki náluk igazán a Sajó, most viszont nagyon. Éjfélkor hívták a megyei vízügyesek, hogy baj lesz, nagyobb árhullám jön, mint a pár héttel korábbi májusban. Elmondása szerint hajnalban már bent volt a munkahelyén, elő a vízügyi intézkedési tervet, a felelősök közül senki nem megy sehova. Június első napjaiban négy nap és négy éjszaka rakták a falu lakói a homokzsákokat, tűzoltókkal, önkéntesekkel. (A magasabban fekvő szomszéd faluból egész csapat cigányember érkezett csak úgy segíteni.) Nagyon ügyesen megvédték magukat, csak 4 házat kell újjáépíteni, és egyet felújítani. (Tehát igen, bármilyen furcsa: ha valóban így van, akkor csak odaképzeltem azt a vonalat a házakra.) Most már csak az egy kupacba összetolt homok-zsákokat kell kiüríteni. Ezt meg teljesen érthető, hogy már senkinek nincs kedve megcsinálni. (Mint amikor egy költözésnél a dobozok utolsó 10%-át igazából sosem pakolod ki, mert mindig valami más fontosabb.) „Rendeltek” a munkaügyi szolgálattól 41 közmunkást, de őket mindenre rá tudták venni, csak arra nem, hogy dolgozzanak, hát többet erre sem költöttek. Így jutott nekünk ez a feladat.

Jól elszoktam a fizikai munkától! A képpel ellentétben (amely később készült) felhőtlen idő volt, forrón tűzött a nap. A homok, sőt a zsák sem olyan már ekkor, mint amikor megtöltik. Átitatta a fertőzött víz, aztán heteket állt halomban, már a fű is kezd nőni rajta; úgyhogy a zsák már szakad, mállik, a homok nedves, az alján levők feketék, mert már rothadnak. (Földigilisztát is találtunk benne.) Hosszúnadrágban, kesztyűben kell csinálni, és nagyon koszos lesz minden ruha. Ráadásul az egykori közmunkások ügyetlenül kezdtek neki, nem különítették el eléggé egymástól az üres zsákokat, a kiöntött homokkupacot és a már ott levő teli zsákokat, így a kezdéskor elég sok homok alá temetett üres és teli zsákot ástunk ki.

A közelben közmunkások dolgoztak térrendezésen (de csak helyiek, és nem negyven), egyikük oda is jött és alaposan kikérdezett minket. Mikor hallotta, hogy önkéntesek vagyunk, gúnyolódni kezdett: „Önkéntes! Láttunk már ilyet eleget. Na, árulják el, mennyiért!”

Lassan rájöttünk, hogyan célszerű a munkát megosztani (zsákfalbontás, ürítés és zsákelszállítás), és egyre gyorsabban haladtunk. Ettől még persze fárasztó, megittam csak a helyszínen naponta vagy három liter duplájára hígított gyári bodzaszörpöt, s az ebédből sem hagytunk egy morzsát sem. Azért megvan a maga hangulata az ilyen kemény munkának, az izomláz mellett is jó érzés volt. Tényleg csak azt sajnálom, hogy közben az embernek folyton a másikra gondol, ahonnan csak szabadsággal tudott eljönni. A második nap végére már az egész faluban elterjedt a hírünk, tisztára odavoltak tőlünk, nagyon vége lett a gúnyolódásnak; délután a polgármester személyesen jött ki megköszönni. Azt mondta, hogy két nap alatt hárman majdnem annyi zsákot ürítettünk ki, mint a 41 közmunkás két hét alatt. Ez egyébként a kezdéskor ott talált homokmennyiségből ítélve kb. reális is volt. (A kezdő- és végállapotot gondosan dokumentáltuk.) Meg mesélt még többet a faluról. Nagyon sok segítséget kaptak a nehéz időben, mert azért kellett a zsákpakoláson kívül más is, pl. pénz. Azt is küldtek ilyen-olyan távoli helyekről. Volt, aki 3 ezer forintot ajánlott fel, mert annyija volt, és volt, aki 3 milliót. Megígértük, hogy a szombaton érkező nagyobb csapattal hozzájuk jövünk vissza.

Délutánonként kocsmába mentünk (itt szerencsére biliárd is volt, az egyetlen, amit az ilyen „züllött” szórakozások közül igazán élvezek), esténként pedig, hogy a fiúknak legyen sör meg internet, Miskolcra jártunk be bandázni. (Ekkor már vonatra tettük a bicikliket.) Én csak az első este mentem - fáradt voltam a zsákoktól, még délutánonként is aludtam ebéd után. Igaz, erre az 5 és 6 órai, ezúttal már hatásos ébresztő miatt is szükségem volt.

A második délután, míg én aludtam, Ati és Ádi átmentek felderíteni szomszédos Boldvára. Ott nagyobb kárt tett a víz, de nem is ez volt a fő rossz hír, amivel visszajöttek. A homokzsákok ott hevernek a gáton, ahogy funkciójuk betöltése idején. A lakóterületen már csak a cigánytelep nincs rendbe téve, ott viszont szabad téren van szétterítve a pöcegödrök avagy a csatornahálózat kimosott tartalma. Az emberek pedig lézengenek, fekszenek a házuk előtt, és nem csinálnak semmit. Eleve kicsit meg is rémültek az egész látványtól, ezért nem beszéltek ott senkivel, és azon voltak, hogy csak nagyobb csoporttal menjünk vissza, de aztán Attila úgy döntött, ahol ilyen a hozzáállás, oda egyáltalán nem akarja vinni a csapatát segíteni. (Nem értettem teljesen egyet, de nem is én láttam a helyzetet személyesen.) Így ezt a falut átugorva a következő célpontra is két napunk maradt.


Augusztus 12-13.
Egy elöntött város


Csütörtök reggel elköszöntünk a nagyon hálás ecsegiektől, és Boldván csak a kocsmát érintve áttekertünk Edelénybe. Edelény város, körülbelül tízezren lakják. Szorosan a Bódva két partjára épült. A Bódva nem nagyon széles, de tavasszal több kisebb vízfolyás szintje nem csak a vízgyűjtőjéről érkezett csapadék miatt emelkedett meg veszélyesen, hanem a már megáradt fogadó folyóból tengeridagály-szerűen visszatorlódott a víz; el tudom képzelni, hogy itt is ez történhetett.

Edelénybe három árhullám érkezett, és a harmadikat az átnedvesedett, homokzsákkal erősített gát már nem bírta, így itt sokkal nagyobb károk keletkeztek, akkor ténylegesen egész utcák álltak vízben - a parti házak egész az első emeletig. Nehezítette a dolgukat, hogy a kiöntött patak értelemszerűen ketté is vágta a várost. Sokkal több a helyreállítási munka, csak mostanság tértek vissza a normál munkaidőre a „ki meddig bírja” műszakokból.

Miután meglátogattunk egy kocsmát, hogy a fiúk söradagját biztosítsuk, itt is személyesen bejutottunk az egyben országgyűlési képviselő polgármesterhez (Molnár Oszkár, akit a tavaszi országgyűlési választási kampány alatt a sajtó igencsak felkapott), bár többet kellett várni rá. Meglátszott rajta a csak lassan csillapodó városi krízishelyzet, eléggé szét volt esve, mint aki még épp vonszolja magát, le is fogyott alaposan. Bemutatkoztunk, elmondtuk, miért jöttünk. Mondta, hogy éppen adományokat osztanak, oda beállhatunk, illetve nekik is vannak használt homokzsákjaik. Ő is rögtön ígért nekünk szállást a vendégházukban, de telefonon megmondták neki, hogy már tele van önkéntesekkel. Ezután a 25 km-re levő rakacai üdülőjükben akart bennünket elszállásolni, de az is tele volt. Végül az idősek otthonának kertjében tudtak sátorhelyet adni. A kíséretet, az étkezés meg a zuhanyzó intézését már rábízta egy jobb kezére, aki egy másik jobb kezet maga mellé véve elvitt minket. Vagy öt perc alatt elhadarták a helyzetet az otthonvezető-helyettesnek, majd elviharzottak. Szegény helyettes szóhoz sem jutott, a sátorhely még csak hagyján, az üres portásbódét is odaadta a holminknak, sőt, az egyik épületük társalgójában is megengedte az alvást, de ebédet nem tud egy pillanat alatt varázsolni, ha egyszer már megfőzték a tervezett adagot. Na mindegy, valahogy kapartak nekünk. Ez egyébként egész idő alatt jellemző volt, hogy mindig későn kapott tájékoztatást (be kell ismerni, hogy tőlünk is) az állandóan változó létszámról, elsősorban az étkezést illetően, és szegény nagyon szégyellte magát érte, pedig nem tehetett róla.

Egy zsámbéki önkéntes csoport is éppen jött ebédelni, akiknek a ruháján jól látszott, hogy homokzsákokat ürítenek. :-) Két fiatal lány is volt köztük, akik ugyanezt a nehéz munkát végezték. Később többet is beszélgettem a csoporttal, a zsámbéki katolikus közösségből érkeztek, és egyébként ők voltak azok, akik a vendégházban aludtak.

Ebéd után elmentünk a Magtárba. Azt hittem, ez valami közösségi ház vagy kultúrpince szimbolikus neve, de nem, valódi gabonaraktár volt. :-) Két fából készült nagy csarnokban voltak felhalmozva a ruha-, játék-, edény- és bútor-adományok, és itt folyt a munka szervezése is, míg a zárt betonfalú raktárakban álltak a műszaki cikkek, és további bútorok. (Tehát, hogy világos legyen, már nem élelmiszer- és takarítószer-adományokról van szó, az emberek már visszaköltöztek a házaikba, már akinek megmaradt.) Én ezután egész edelényi tartózkodásunk alatt az adomány-osztásban segédkeztem, Atiék a második nap átmentek a homokzsák-részlegre.

Elég furcsa a természetbeni adományozás egész folyamata. A kulcsa az egész problémakörnek talán az, hogy az adományozó nem ismeri azt, akinek szánja az adományt, így be kell iktatni legalább három közvetítőt (gyűjtés, szállítás és szétosztás), és az adományozás személytelenné is válik.

Így történhetnek meg a következők - haladjunk az adomány útján sorban.

Emberek használhatatlan, vagy műszakilag teljesen elavult terméket ajánlanak fel, ingyen lomtalanításnak tekintve a gyűjtést. (Más kérdés, hogy a gyűjtésnél vajon miért nem utasítják vissza őket.) Szállítás során megsérülnek adományok. Az érkezéskor az önkormányzatnak hatalmas alapterületet kell fenntartania az adományok fogadására, és bizony az említett selejteket is tárolni kell, majd elszállíttatni. Az igények legalább még nagyjából felmérhetők, de az adományok összetétele pillanatról pillanatra változik, éppen az érkezésünkkor jött egy kamion egy budapesti szálloda használt bútoraival (láttam a szállítólevelet délelőtt a polgármester asztalán, aztán a kamion kipakolásánál segítve újra). Így lehetetlen megmondani, éppen hogy állnak, és mire van szükség, mert lehet, hogy ahogy leteszik a telefont, máris más a helyzet. Visszautasítani meg nemigen szeretnek semmit, mert akkor utána (gondolom) más sem nekik ajánlja majd fel. A ruhaneműk és kisebb konyhai eszközök annyira „kis darabokból” állnak, hogy kivitelezhetetlen szétválogatni őket fajta szerint, így viszont alig jut olyanhoz, akinek valóban arra a fajtára (pulóverre, lábosra) lenne szüksége. (Ruhából tényleg 2-3 vasúti tehervagonnyi teljesen vegyes összetételű zsákot képzeljetek el, ahogy a fenti fotón látható.) Az önkormányzat embereit rendkívül megterheli az egész helyzet, hetedik hete próbálják befejezni az osztást, de még mindig átláthatatlan a szét nem osztott mennyiség.

Az osztásban részt vevők szépen ráteszik a kezüket az adományból nekik tetsző darabokra. Ha az illető is árvízkárosult, akkor ezzel teljesen ki tudok békülni, ha a maradékból válogatna, még az is rendben lenne, de hogy elsőnek magának néz ki bútort, az engem zavart. És nem csak a kiosztásról döntést hozó családsegítősöknek jut, a raktárban és a kiszállításnál dolgozó munkaerő is kér tőlük magának (persze nyilván nem mindannyian), sőt, az ismerőseiknek is juttatnak. Bár a többi adomány sorsát elnézve néha arra is gondoltam, így legalább jó helyre kerül... Főleg, ha kisebb értékű. Persze a lakosság között meg elképesztően idióta hírek terjengenek, hogy mi minden érkezett adományként, amit az önkormányzat zsebre rak - a fuvaros azt mesélte, hogy egy másik településre a lakosok szerint ő mikróhullámos sütőket szállított, ami sosem került ki az emberekhez, hiába mondta nekik, hogy azok ruhák voltak mikrosütős kartondobozban. :-)

Első nap edényeket és szőnyegeket vittünk ki az árvízben érintett családok házaihoz. Ez volt a legproblémásabb és a legkevésbé hatékony, mert, mint írtam, véletlenszerű tartalmú dobozokat adtunk át. Ez csak annak volt igazi segítség, akinek a víz mindenét elvitte, és azóta még semmit nem szerzett be (na de ez sem egy példamutató viselkedés, ha már augusztus van). Egyébként mesélték, hogy előző nap vittek ki a romákhoz ruhaneműt, na ott nem is kellett megállni a teherautóval, mert irtózatos csatazajjal megrohamozták, és menet közben lekapkodtak mindent - igaz, ebbe a helyzetbe nem is mertek volna kiszállni. (Az utastérből mobillal levideózták, és mutatták is, csak nem láttam.)

Kicsivel rendezettebben mentek a második nap a bútoradományok, mert ott előzőleg az osztást szervezők körbementek pontosan megkérdezni, kinek mire van szüksége, bent a raktárban felcímkézték, majd csak azt vitték ki, aminek már gazdát találtak, és alá is íratták vele az átvételt.

Azt is láttam, mennyire fontos a szervezettség, fegyelem, az adatok rögzítése ilyen helyzetben. Rendkívül lényeges volt például, hogy minden egyes háztartási gépet (tűzhelyeket, hűtőket) egy szerelő átvizsgáljon, és egy munkalapra pontosan ráírja, milyen állapotban van. Ez alapján azt is odaírták, hogy kiadható vagy nem, és a bevizsgálási munkalap másolatát a raktárban álló készülékre felragasztva tartották. (Néhány munkatársuk jó memóriája néha pótolja a mégis elmaradó adminisztrálást...)

És igen, az utolsó lépésnél, az átadásnál is van probléma. Leginkább az irigység. „Nekem mindenemet elvitte az ár, és kaptam két szőnyeget, az Emilnek csak a pincéjében állt víz, és új könyvespolcot adtak neki.” Mire Emil is bizonygatja, hogy neki is milliós kára keletkezett. „A szomszéd utcában háromszor jártak adományt osztani, nálunk csak egyszer, és az utca végére az is elfogyott, azt mondták, hogy visszajönnek, de ennek már három hete.” „De neked fizetett a biztosító, nekem meg nem volt biztosításom!” (Nem pontosan ezek hangzottak el, csak így tudom tömören érzékeltetni.) Nem is csodálom, hogy pl. tévéket, ami volt (jó régi, képcsöves), meg sem próbáltak kiosztani valakinek. Aztán még a bútoroknál, működőképes készülékeknél is probléma, hogy a károsultak is leginkább újat, hibátlant szeretnének, ha csak egy kicsit meg kéne ragasztani vagy festeni, már alig kell valakinek.

Legalább a dolgozók munkájára nem lehetett panasz (az említett lenyúlásokon túl). A családsegítősök, amennyire ennyi fővel lehetett, talpraesetten intézték az egészet, a melós fiúk pedig nagy létszámuk ellenére mindannyian szorgalmasan dolgoztak. Mindenki értette a dolog célját, senkit nem tudtak sem átverni, sem kiborítani azok a károsultak, aki jobban próbáltak járni, mint az árvíz előtt. A pakolásban is gyakorlottak voltak, sőt, némelyik azt is jól tudta, melyik kisebb hibás áru javítható könnyen, és melyiket nem érdemes.

Az egész túra során jellemző volt, hogy az emberek hihetetlen tisztelettel néztek ránk, amikor meghallották, hogy honnan érkeztünk ide biciklin segíteni.

Az edelényi szociális otthon kertjében töltött éjszakánk hajnalán nagy vihar lett. A villámokra, dörgésre ébredve szaladtunk ki Ádival az igen nyáriasan felállított sátrat kicsit erősebb várrá tenni. Szerencsére csak fél hétre tűztünk ki ébresztőt. :-) Erre a napra (péntek, 13.) érkezett Heves megyéből egy csoportot, akik bár nem biciklivel jöttek, de mondható, hogy a mi túránkhoz csatlakoztak. Mint már említettem, ezen a napon az adományoktól az útitársaim hamar átmentek a homokzsákokhoz, Attila a hevesieket is már egyből oda vezényelte.

A zsákoktól a hevesiek gyalog jöttek vissza az otthonba ebédelni (két kilométer). Együtt ettünk velük, majd adtunk egy kis előnyt nekik, ha már biciklink van - Atiék kocsmába mentek (ami mellesleg a homokzsákokon túl volt), én meg a szálláson maradtam még egy rövidet. De útközben meg is előzték őket. A kocsmánál újra összegyűltünk hárman. Hallgattam egy darabig, ahogy - tőlünk teljesen függetlenül, nem is tudva, kik vagyunk - egyik vendég a másiknak meséli az adományosztás visszásságait, meg azt, hogy van olyan, aki tényleg ölbe tett kézzel várja, hogy segítsenek rajta. Majd megállapítottuk, hogy a késői ebéd és eme pihenő után rögtön indulnunk is kell vissza Sajóecsegre, ahova másnapra, szombatra a szervező iszkaszentgyörgyi egyesület embereit hívtuk, mert már ezen az estén ott alszunk mind. Azért legalább búcsúzzunk el a hevesi segítőktől, visszagurultunk a homokzsákos udvarra. Döbbenten láttuk a teljesen üres terepet. Ezek leléptek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Na, induljunk mi is. A probléma az, hogy mivel ők aligha tudták, hogy Ádiék, mikor a biciklivel megelőzték őket, még a kocsmába mennek, az üres munkaterületre érve valószínűleg pontosan ugyanezt gondolták - Ezek leléptek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Na, induljunk mi is. :-)


Én is megrendültem a magára hagyott több tízezer homokzsák láttán, de nem a Hevesből csatlakozottak hiánya miatt. Valahogy jelképezte számomra a látvány ennek a segítésnek a kettősségét, kérdéses értelmét. Sajóecseg felé tépelődve a biciklimen le is vontam a tanulságokat (amelyek egyébként ugyanígy igazak a hajléktalanok, állami gondozott gyerekek, kábítószer-fogyasztók segítésében is):

1. Szép és helyes dolog bajba jutott embereken segíteni, de a legnagyobb hangsúlyt a MEGELŐZÉSre kéne helyezni. Ami ebben a helyzetben azt jelenti: tessék gátakat építeni! Kevésbé látványos, de nagyon is munkatakarékos ahhoz képest, ami most megy.

2. Aki nem akar saját magán segíteni, azon más sem tud, bármennyire is szeretne.


Augusztus 13.
Párttal vacsizunk


Estére Rita elnökasszony meghívott minket a párt megyei szervezetének összejövetelére és vacsorájára Miskolcra, hogy bemutasson minket az embereinek. Én már a hét elején azon voltam, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, szerintem ez nekik lesz jó, nem nekünk, a mi lelkesedésünk szelét az ő népszerűségük vitorlájába akarják fogni. Ati nem értett egyet, szerinte minden kapcsolatépítéssel élni kell, és minden segítséget el kell fogadni, így elmentünk. Sajóecsegen leraktuk a bringákat és a cuccot, mobilon megbíztuk a már úton levő iszkaszentgyörgyieket, hogy majd tolják ki a focipályára és verjenek nekünk is sátrat (mert a vendégház hétvégére foglalt volt), majd ezúttal bicikli nélkül indultunk a miskolci vonathoz.

Pont úgy, mint a maffiás filmekben, az általunk még soha nem látott Rita által küldött két középkorú alak fogadott minket a Tiszai pályaudvaron, beraktak minket az autójukba, és elvittek egy étterembe. (Én már csak Atiban bíztam, hogy az ő felelőssége, mi történik velünk. :-)) Elég kis hely volt, sok magyar zászlóval és jelképpel, a tévé végig be volt kapcsolva. (Érdekes módon több eltérő pártnak is találkozóhelye.) A megye leendő önkormányzati képviselőjelöltjei épp befejezték a megbeszélést, és kezdték feltálalni az egyikük által főzött gulyáslevest. Köszöntöttek minket, kicsit érdeklődtek a túránkról, és hosszasan elcsevegtek velünk mindenféle semmitmondó dologról.

Pontosan az történt, amit vártam. Igazából senkinek nem hiányoztunk oda, nem a vacsora programjához kellettünk, csak velünk próbálták magukat fényezni, előnyhöz jutni. Rita elmesélte nekünk a szerintem semmi újat, semmi konkrétat nem tartalmazó programját, ami szerintem alig különbözött elégedetlenkedő, politikusnemzetséget gyalázó olvasói levelektől vagy internetes fórumhozzászólásoktól. (Egyszer azt is találta mondani, hogy „tisztességesen nem lehet megélni”. Ekkor nagyon szívesen megkértem volna nyíltan, hogy nekem, aki tavaly megmondtam az igazgatómnak, hogy az év végi bruttó jutalmamból vonjanak csak le minden adót és járulékot (pedig a közreműködésemmel lettek volna egyéb lehetőségek is), és épp a múlt héten vettem meg a nem olcsó új biciklimet, és teszek félre lakásra is, mondja már, legyen szíves, még egyszer ide a szemembe, hogy eszerint ezt én összelopom valahonnan; de úgy éreztem, a mellettem ülő egyre lelkesebb Attilának veszítenivalója van, így inkább befogtam.) Még arra is megkértek minket, hogy bár most nem tudták ideszervezni a helyi TV-t, de később jöjjünk már vissza egyszer, hogy műsort csináljanak velünk, az árvízi hősökkel. Aha.

Amikor vittek minket vissza a belvárosba, már az esetleges miskolci ismerőseink ajánlószelvényeinél tartottunk. Hát, tekintetes urak és hölgyek, én elég rossz befektetés voltam ma nektek. A kajátokat megettem, a próbálkozásaitokon meg jót nevetek - magamban -, a szavazatom nem eladó, sőt, az időm sem.


Augusztus 14.
Emelt létszámú zsákhomoktalanítás

Miskolcon, miután Ádám és Attila benéztek a kocsmába, én meg a Tiszain megkérdeztem a hazajutást Budapestre, az iszkaszentgyörgyiek buszával várt minket a Sajóecsegről már vissza is ért Marci és nagyapja. A buszban tájszólásban beszélő navigációs rendszer mondatain lehetett vigyorogni. („Lássábban, tee!”)

Valóban mindent előkészítettek nekünk, így érkezés után már csak meséltünk nekik valamennyit az élményeinkről, aztán elmentünk aludni.

Szombat (14.) hajnalban ismét volt vihar, de most már előre gondoskodtam Ádi sátrának megerősítéséről (főleg azért tettem jól, mert ő átment Marcihoz aludni). Kétfázisú vihar volt (közeli dörgés, villámlás, szélvihar alatt sátorban értelemszerűen nem lehet aludni), egyszer négy óra körül, egyszer később, aztán végre elment. Csak Marci nagypapája kapcsolta be negyed hétkor a kisbusz rádióját nyitott ajtóval. (Ez az éjszaka amúgy is jóval kevésbé volt komfortos, mint a korábbiak; mivel a vendégházat már kiadták, és hétvégén az önkormányzat emberei sem voltak ott, hogy figyeljenek ránk, nem volt WC, fürdő - illetve külön ki kellett nyittatni a riasztós közösségi házat az egyszeri zuhanyzáshoz –, tárolóhely a cuccainknak, konnektor. A kocsma is viszonylag messze volt.)

Folytattuk a zsákokat, de most már kilencen; Marci meg fotózott a megerőltetett bokájával, aminek az eredményeit itt látjátok. Szerencsére nappal megint nem volt csapadék. Elég gyorsan haladtunk. Délelőtt a polgármester, távoli elfoglaltsága előtt, mégiscsak megjelent, és még egyszer megkérdezte, nincs-e szükségünk valamire, sőt, később még másokat is kiküldött.

Elfárasztott a hét, ezért úgy döntöttem, már szombaton itthon szeretnék aludni. A kisbuszból kipakolt grillcsirkék fogyasztása után még egy kicsit dolgoztunk, majd az én számomra búcsúmozzanatként készítettünk egy csoportképet.




Az önkormányzati hölgy képzelhetően igen örült, hogy szombaton eljöhet külön miattam a közösségi házat kinyitni, majd miután elmentem, és ő is haza, a tovább dolgozó többiekért újra. :-)

Miskolcra azért még biciklivel mentem be, a túra méltó lezárásaként, ha már nem mehetek egészen körbe. Ezúttal a Sajó mentén, keresztül a falvakon. Olyan sok időt hagytam a beérésre, és olyan sokat szerencsétlenkedtek a kocsicsatolással, hogy végül eggyel korábbi gyorsvonatot értem el, mint terveztem.

(Ati és Ádi későbbi e-mailes beszámolójuk szerint az iszkaiak hazaindulása után - és miután megitták sörüket - hirtelen annyira lökötté váltak, hogy este hétkor elindultak Sajóecsegről, és alvás nélkül vasárnap este hétre megérkeztek Iszkaszentgyörgyre (293 km). És útközben állítólag csak energiaitalt ittak, azt sem sokat. :-))

Frissítés: A Fejér Megyei Hírlap cikket közölt rólunk nyomtatott és internetes változatában is. Az augusztus 17-ei dátumú online cikk itt olvasható: http://fmh.hu/fooldal-legfrissebb/20100817_jotekony_bringaturasok


Jegyzőkönyv

Országos Jótékonysági Kerékpártúra 2010
Időpont: 2010. augusztus 7-14., szombat-szombat (a teljes: augusztus 1-15., hétfő-vasárnap)
Társaság/szervező: Iszkaszentgyörgyi Természet- és Környezetvédelmi Egyesület
Résztvevők rajtam kívül: Kavecz Attila, Szalai Ádám
Útvonal:
  • Augusztus 7. szombat: [Budapest -] Békéscsaba - 44-es út - Gyula (20 km).
  • Augusztus 8. vasárnap: Gyula - Doboz - Vésztő - Mágor - Szeghalom - Töviskes - Kertészsziget - Bucsa - Karcag (105 km).
  • Augusztus 9. hétfő: Karcag - Kunmadaras - Tiszaörs - Tiszaigar - Tiszafüred - Poroszló - Borsodivánka - Négyes - Tiszavalk - Tiszabábolna - Tiszadorogma - Ároktő - Mezőcsát - Hejőpapi határa - Hejőszalonta - Nyékládháza - Mályi - Miskolc - Szirma - Miskolc, Martin-kertváros (132 km).
  • Augusztus 10. kedd: Miskolc - 26-os út - Sajóecseg (17 km).
  • Augusztus 12. csütörtök: Sajóecseg - Boldva - Borsodszirák - Edelény (16 km).
  • Augusztus 13. péntek: Edelény - Borsodszirák - Boldva - Sajóecseg (16 km).
  • Augusztus 14. szombat: Sajóecseg - Sajókeresztúr - Szirmabesenyő - Miskolc [- Budapest] (13 km).
Összesen: 328 km.

1 megjegyzés:

  1. Szia Tamás! Köszi a részletes beszámolót! Tapasztalataim hasonlóak az emberi hozzáállásról, viselkedésről. Van aki képes szabad idejét, pénzét segítségre áldozni és van, aki akkor sem tesz semmit, ha magáról van szó. Emberi tragédiák ezek nem csak ilyen helyzetben, hanem hétköznapi, magánéleti kérdésekben ugyan így. Nem beszélve arról, h. ki mit feltételez a másikról. Ha ebbe beszáll valaki teljesen kifordul önmagából.
    A 2 tanulságoddal is maximálisan egyet értek.
    Biztatásul: bármilyen környezet is vesz körül, légy továbbra is az, akivé Isten formált, elhívott; légy "egyenes" és "gerinces" tedd a dolgod!
    Isten áldása kísérje utadat!
    Ivett

    VálaszTörlés